Roxy Club

*Reggel van, és Gid álmosan vakarja ki magát az ágyból, de tudja, ha szeretne munkát, akkor nem lustulhat. Különben is, nem sokára itt a hétfő, és akkor végre lesz egy pihenő napja, mert azon a napon neki pihenője van, mert egy kis munkaidős társa lép be, és az leveszi ezt az egy napot a lány válláról. Igaz, így valamivel kevesebbet fog kapni anyagilag, de... Elviselhető, főleg, ha hétfőn még lustálkodhat is majd, meg fordíthat magára egy kis időt. Felkelt, és elvégezte a szokásos szertartást, hogy emberformája legyen, majd kapta a kis táskáját, és lerohant a megállóba, mely egy kis köpésnyire volt a jelenlegi lakásától. Majd a közlekedési eszközök révén hatkor már ott is volt a bárban, és serényen összepakolt, meg elvégezte a szokásos rendrakási menetet. Néha elábrándozva gondolt arra, milyen jó lenne, ha még mindig az ágyban lehetne, de a főnöke nem túl kellemes -ilyenkor- rikácsoló hangja hamar emlékeztette, hol is van. Lin fáradtan söpörte ki haját az arcából, és sóhajtott. Majd felvette a ,,munkaruháját", mely egy eléggé kivágott ruci volt, és Lin történetesen pont ezért utálta. De... Ha ló nincs, jobb a szamár is. Majd felcsapta a kis névjegykártyáját, melyen mindenki megelégedésére a ,,NewC" név szerepelt, de mindenki csak úgy szólította, a nyuszi. Attól függetlenül, hogy nem volt playboy nyuszi eléggé kedvelt volt itt, ám őt ez nem izgatta, csak az, hogy a saját neve legyen a kis táblácskáján, és hogy a főnöke se legyen szívinfarktussal a kórházban, mert először csak egy ,,ÉN" feliratú táblát kért. Aztán megegyeztek. Így lett Gidből Nyuszi. Nem bánta. Szerette. Felkapta a kis tálcáját, és azt egyensúlyozva elindult az asztalok között, ahol már délután lévén elég sok vendég volt. Lin sürgött-forgott, mintha egész napot átaludt volna. Időnként még egy szellemes viccet is elsütött, és ha sok poharat is kellett vinnie, akkor is boldogult. A vendégek nem sürgették, tudták, hogy akkor még később viszi ki nekik a rendelt itókát, de hát a vak is láthatta, hogy egész nap le sem ül egy percre sem. Sokakk előtt rejtély volt, hogy a magán ügyeit meg a személyeseket mikor intézi el, ha vagy alszik, vagy szalad. Nem titok, hogy jó kondiban volt, és mindig is szívós alkatnak örülhetett. Hát így kezdődött ez a szokásos szombati nap is, ami, mint mindenki tudta, forgalmasabb szokott lenni- ha lehet mondani- még az átlagnál is.*

*Lin éppen öt rendelést pakol le, és négy cetlit nyomtat ki azon a kis gépecskén, melyeken azok a csillagos árak vannak, miket a vendégek fizetnek. Felkapja a cetlit, azonosítja, melyiket hova vigye, felkapja a tálcát, melyet a bárpult mögötti csávó telepakolt, és kinyargal az asztalok közé. Felölti a csillogó mosolyát, de ez -bár senki nem nézi meg jobban- nem őszinte, sőt, ha valaki jobban megnézi, kissé mű is. De a lényeg, hogy nem fapofával járkál, meg futkos, hiszen így jobban megy a munka is, meg... A vendégeknek az a téves benyomásuk támad, hogy az itt dolgozók boldogok, és hogy itt érdemes iszogatni, vagy enni. Miközben a fizetendő összeget mutogató papírral repül a kiszemelt asztal felé, kis kanyarokba kitérvén még a sok poharat és néhány tányért is passzol az asztalokra, és ,,Jó étvágyat" csilingel melléjük, majd kiosztja a kis cédulákat, beszedi a pénzt, a kis borravalót, amit serényen egy kicsike zsebbe tömköd, majd eltűnik az újabb rendeléssel, és közben zsebet ürít észrevétlen. Aztán megáll egy picit, kifújja a tincseket arcából, és újabb körbe kezd. Nem sokára észrevesz egy csendes, komor vendéget. Int a másik lánynak, hogy egy pillanatra ugorjon be, és ő a félreeső hely felé indul, út közben kiosztva a kiosztandót. Kinek pija, kinek kaja, kinek cetli, esetleg egy kis játékos pofon a megengedett helyre. Majd az asztalhoz ér, és egy adag sört tesz le az asztalra. Majd a fiúra néz, és mosolyogva így szól:*
- Még hozhatok valamit?
*Szemei villannak, és a ruciján lévő kis névjegykártya is felvillantja nevét. Igen, kissé vicces. Nyuszi... A teremben csak úgy röpködnek a kiáltások a lányért, de ő most nem figyel rájuk. Láthatóan el van foglalva. majd végigméri a vendéget, és érdeklődve oldalt billenti fejét. A teremben a másik pincérnő terelődik erre a figyelem. Ha ő kíváncsi lesz, addig nem tágít, még nem kap kielégítő választ. *
- Látom, jó napja volt... Megesik... Semmi sem tökéletes, és ez azt mondják, így van rendjén. Megszoksz, vagy megszöksz...
*Majd úgy csinál, mintha éppen írna, mert a főnöke hangját véli hallani a zsivajgás felett. Újra felvillan mosolya, és egy késleltető mozdulatként még a haját is megbirizgálja.*

*Lin sokáig méregeti a fiút, és eltűnődik azon, hogy most vagy letolják, vagy morognak, vagy elküldik melegebb éghajlatra. De nem. Kissé fel is szalad a szemöldöke, és meglepett arcot vág, mikor még borravalót is kap. Először csak tétovázik, majd elteszi. Ajándékot nem illik visszaadni. Ám szemöldöke még mindig fent van, és nem érti. hiszen a vak is láthatja, hogy a fiú letargiája eget rengető, és hogy nincs a toppon, ahogy a lány sem, ezért megkockáztatja, hogy a mosolyon spórol, és leveszi takarékra. Ettől kissé előbújik a fáradtság, és a letörtség, meg valami várakozásféle is a hétfő után. és még meg is köszöni neki az italt. Na, ez tényleg ritkaság, és ez a fiú bizony nem a gazdag bunkók közé tartozik. Lin le is ülne beszélgetni, de a főnöke tekintetét érzi magát. Hát csak int a fiúnak, hogy egy pillanat, majd elugrik, és egy újabb nagy kört tesz meg, és nem spórol a mosollyal. Amikor újra arra visz az útja, megint megáll, és egy sunyi körbepillantás után lehuppan behúzott fejjel. A fiú felé ereszt egy mosolyt, és válaszol is.*
- Bocsi, de... Az ember nem lehet elég óvatos... Hát igen... Pedig ha nem tudsz jól hátsót nyalni, vagy nem vagy olyan, aki látszólag enged, akkor semmi esélyed. -ezzel elárulta, hogy került ide. - Ez.. Nos igen, valami olyasmi. becenév.. Ragaszkodtam más névhez, az enyém... Nem túl jó emlékek. Mindegy. Én vagyok eme bár nyuszija. Privát nyuszija... És elégedett vagyok, de reggel hattól, ki tudja meddig itt lenni, és szaladgálni... Attól függ, ki van itt, mennyien, és mennyit vesznek, fogyasztanak, mert ha elég nagy ez a szám, akkor nagyon sokáig itt vagyunk, van hogy hazaérek, ledőlök, és már csörög is az ébresztő. Nagyon biztató tud ez lenni. Sőt, imádom... De... Valamiből élni is kell, és csak segélyből nem megy manapság az ember semmire. Azt hiszem, mégiscsak jó volna, ha a tudósok által megjövendölt ,,világvége" eljönne, és nem kellene gürizni, és... És... Hát nem rég kezdtem, ha a két hónap nem számít soknak... Szóval... Ennyi ideje dolgozom itt...
*Mondja, majd jelentőségteljes pillantást küld a főnöki szoba felé, és legszívesebben nyelvet nyújtana. Aztán körbenéz. itt lenne az ideje egy újabb körnek.*

*Látja a fiú arcán, hogy valami elismerés, vagy valami fura megállapítás árnyéka suhant át, de nem teszi most ezt szóvá, hiszen minek? Aztán eszébe jut, hogy legtöbb ,,barátsága" így undult, ettől összerezzen, és még egyszer jól végigméri a fiút. Nem. Az most láthatóan csak szeretne másra gondolni, mint a saját baja. És Lin tudja a legjobban, hogy ilyenkor a másik életébe a legjobb belekukkantani, mert olyankor a mi bajunk a háttérbe szorul, és a másikat sajnáljuk, vagy irigyeljük. Ez a mai világ. Lin a fiú szavaira csak bólint és lopva az ajtó felé néz, mely most a távozó főnök után vágódott be. Láthatóan valami fontos, mert nem szokott elmenni, csak ha valami életbevágóan fontos. Talán valami új üzlet. Lin örül a kis szünetnek, és most végre a pult mögött szorongó fiú is kislisszol, és ő is felszolgál. Azért jött ide, hogy poharakkal szaladgáljon, erre mit kap az is? A pult mögötti álldogálást. Lin hálásan biccent neki, és a fiú felé fordul újfent. Látja, hogy amaz rettentő érdeklődő, ám saját magáról semmit sem árul el. Lint ez nem zavarja különösebben. Megesik. Talán csak feledékenység. Nem kérdez. Inkább válaszol.*
- Engem nehéz úgy nagyon megbántani, semmi baj. Persze minden a kedvemtől függ, és ennek a tudatában vagyok, de nem nagyon van időm ezt kiküszöbölni. Leányálom? Na, ezt eltaláltad... Egész nap... Nap? Néha már nem is tudom, milyen nap van, vagy milyen időszak! Néha eltűnődöm, az emberek életében vajon mennyire fontos az ebéd.. Abból következtetek, amit itt látok. Úgy rémlik, régen nekem is volt valami magán vagy személyes énem.. Vagy életem.. De... Most már csak ez van. Amit itt látsz. Most nyugis? Hát attól függ... A legjobb, amikor otthon alszok. Számomra akkor a legnyugisabb,mert egy picit sem izgat, hogy mennyi emberke van itt. Amúgy érdekes. Azt mondod, gyakran jártatok ide... Gondolom osztálytársakkal. Lehet, hogy mindig elkerültük egymást. Én azt vallom, véletlenek nincsenek. Ja, szólj, ha sokat beszélek. Ritkán akad, aki meg is hallgat...
*Most először egy igazi, kissé zavart mosoly fut át arcán, melytől újra fiatalos lesz, és üde, ám most lesz a legszembeszökőbb kora, és felmerül a kérdés, mit is keres itt ilyenformán.*
- Nos, nem messze.. legalábbis, ha nem késem el a buszt, akkor nem messze. Ha elkésem, és esik vagy hideg van, akkor nagyon messze lakok. Minden a nézőpont kérdése... Sokszor gondoltam, hogy a három szobából egyet bérbe adok, mert nekem sok, eltartani, megtakarítani, de... Eddig még nem volt időm sem, hogy ezt végiggondoljam...
*Sóhajt, és a fiúra néz. Látja, hogy azt megint az állás téma izgatja. Sajnos Lin sem tud egy olyan helyet sem, ahol ilyesmi szembeszalad. Egy ideig csendben van, majd megint a fiú felé fordul.*
- Tulajdonképpen most hogy meggondolom.. Hiszen mostantól minden hétfőm szabad... Valami új lány jön, és ... Szóval csak a hétfőim lesznek szabadok. kevesebb pénz, több idő. Valamit valamiért. Szerintem vagy aludni fogok, vagy behozni a lemaradásomat minden téren. Bármit is kérdezel a kinti világról, le vagyok maradva. Nekem egyik sztár neve sem mond sok újat. - elhúzza a száját- Örülök, hogy a napi szükségleteimet ki tudom elégíteni.
*Mondja szomorkásan, de felderül. A srác elég jó társa lett most, hiszen egy spontán szünete lett, és a kollégák két hónapja először látták őt ülve, és ez azért nem kis teljesítmény. Oda is jött a pultos.*
- Nyuszi, valami nagyon nagy baj van?
*Lin felkacag, és a fiú felé legyint.*
- Nem. Csak nincs itt a macska, cincognak az egerek...
*Erre minden arra hallgatózó kolléga elmosolyodik, hiszen milyen igaz! Ha a főnök nincs, a kiszolgálás is jobban megy. Aztán újra a vendég felé fordul.*
- Tudod, eleinte én is azt hittem, nem fogom bírni. De.. Megszoktam, és van, hogy érdekes is. Hiszen mennyi új fejet látni erre! Mennyi új szokás, kedv, és arc... -mosoly- és nyugodtan mondd, ha valami a szívedet nyomja. Amúgy... Ha tudsz jól segget nyalni, meg mindig jópofit vágni mindenre, akkor nyert ügyed van. Ma már nem sokat számít, mennyi papírkád van otthon a falra kicsapva, és hogy mennyi aláírás, meg pecsét van rajta. Még csak nem is kell a szakmához érteni. Útközben beletanulsz.
*Mondja kissé gúnyoros hangon, és bizony igaza van. Ma már mindenki rohan, de minek is? Lin újra végigsimít haját, és a kezére fekteti fejét. *

*Lin érdeklődve újfent tetőtől talpig megnézi magának a fiút. Erre mondták, hogy bunkó? Vagy csak ő olyan lüke, hogy nem vette észre? Vagy tényleg szőke lenne? Ezen a gondolaton egy picit fennakad, és arcán egy kis árnyék röppen át, de a fiú mondókája végén felnevet. *
- Gondolod, hogy e mellett sportolok? Hiszen ez maga is egy sport! Amúgy nem. A tornaórákon megcsináltam, amit kellett, és kész. Bár mondják, hogy mivel hosszú vagyok, magas és távolugrásban jó voltam, na meg a rövid távú futásban... Most már úgy vélem, a maraton is lefutom egy tálcával a kezemben rekord idő alatt. Csak legyen, aki hívogat...
*Kacagott fel, és közben fejét kissé hátravetette, fogsora kivillant.*
- Én? Szórakozni? Úgy nézek én ki? -nevet- Na igen, aki teheti, elmegy valahova valakivel, de neked ad egy, nincs mikor, ad kettő, nincs kivel, ad három... Nos az az igazság, hogy meghalni sincs időm... Tudod, nekem sosem voltak olyan igazi mély kapcsolataim, szóval ez által nem is igazán hiányoznak. Nem voltam sose a barátokkal vagy osztálytársakkal sehol csak úgy lógni. Nem... -elkomorodik- Nem tudta, nem lehetett. Csak később. -egy szomorkás mosoly- Metró? Hát ha arra fanyalodok, akkor igen, de nekem az is idő, míg lemegyek, betámolygok a metróra, és aztán még fel a lépcsőn.. Ja és hogy a sok alagutat ne is említsem! Van, hogy gyalog hamarabb ott vagyok. De azért nem a város másik felén lakok. Csak éppen nem az utca másik oldalán. Mondjuk rendesen fizet a góré, de... Szóval nagyon sokat kel érte gürizni. Szóval nem panaszkodom. Végül is megélek. Inkább megvagyok. ha jó a főnök, és a befolyásod jó rá, akkor sima ügy. De mondjuk... van, hogy ha szivatni akar, csak azért sem oda tesz dolgozni, ahol szeretnél. Én nekem kivételesen nagyon jó helyem van itt... A szokásosnál is jobb. Persze megvan ennek a hátsó sötét oldala. Ugyanis a főnök nagyon gennyes alak. És el kell tűrni. Ahogy a kirobbanásait is. Élvezzük.
*Nem említi hogy is került ide. Szóra sem érdemes, meg hát... Nem igazán tartozik arra, akinek a nevét sem tudja, csak hogy szomorkás és munkát keres*
- Milyen érdekes... Mindenki azon van, hogy ide jusson, ahol mindenki olyan nagy sztár.. És aki meg itt van, az meg menekül innen. Hát igen. Manapság a bevándorlók a menők, vagy mi. Majd elmegyek Timbuktuba, és azt mondom az ottani törzsfőnöknek, hogy nagy politikus vagyok, és civilizációt vezetek be. Hátha valami elismerést kapok legalább ott...
*A szülők szóra hirtelen minden vidámság leolvad róla, valami keserű megvetés, gúny, és szomorúság ül ki rá. Felnéz, és hangjában ezekkel megszólal.*
- Látom, te ismered ezt a fogalmat. Szülők... Nekem semmit sem jelent. Vannak, és mégsem... Egyeseknek inden megadatik, csak akiknek minden ragyog, azok a nagy csillivillitől elvakulnak, és nem értékelik. De amint elkopik a ragyogás, hirtelen önsajnálatba kezdenek, és feltűnési viszketegségük támad, hogy ebből csikarjanak ki pénzt.
*Ezzel kikerülte a témát. nem bántották meg, csupáncsak utálja ezt a témát, rossz tapasztalat után. Egy ideig maga elé néz, majd megrázza a fejét, és felnéz. Egy ideig tűnődve néz a srácra, majd keserű mosoly fut át rajta.*
- Na igen. Szerencsére valahonnan kaptam egy jó fizimiskát, és eddig bevált. De ha innen kiteszik a szűröm, nem tudom mit csinálok. Manapság az államiból még levegőt sem lehet venni. De... Ezt nem veszi figyelembe senki, sőt, még mondják, örüljünk, hogy ennyi van, mert jön a nagy infláció, meg a gazdasági válság a világvégével együtt...
*Mondja egy kis groteszk hangsúllyal, és a végén még el is neveti magát. Elképesztő, milyen hirtelen váltogatja a kedvét. Más még a betanult álarcokat sem tudja ilyen gyorsan leváltani.*

*Lin kissé zavartan nevet, és ajkába harap, hogy ne pukkadjon ki, mert lehet,még szükség lesz rá. A fiú mondókáján csak bólintani tud, hiszen ő nem nagyon ért az ilyesmihez. Hallotta, hogy ha baj éri a nagy spinét, akkor vége van, és akkor előjön minden szennyese a sajtóban. Neki ilyesmire nincs ideje Szóval ha még valami nagyon nagy csoda folytán ő lenne a sajtó közepében éjjel nappal, sem venné észre. Persze ez kizárt, úgyhogy ettől tartani nem kell. Majd eltűnődik.-
- Hiányát? Nem tudom, nem ismerem azt az érzés,t, hogy ha gond van, kiöntöm lelkem. Nem. El kell folytani. Azt hiszem, te vagy első, akivel mélyebben beszéltem valamiről is, még ha csak felületesen is, vagy nem is komoly dolgokról. Eddig mindig csak mást hallgattam... Szóval.. Nem tudom mi az, így nem hiányzik. Talán ha ismerném, hiányozna. De mivel nem tudok úgy bízni az emberiségben, mint az optimisták... Én inkább olyan... Nem is pesszimista vagyok.. Inkább szeretem a magányt, ha meg társaság kell, akkor összeszedem magam, és minden nem létező telekinézésemet latba vetve valakit kinézek, és ha csak pár szót is, de beszélek vele.
*Mondja, majd kicsit bólint is mellé, és elvigyorodik. Az első benyomás... na igen. Hiszen először csak azért jött ide, hogy csak egy pár szót szól a letört ifjúhoz, aztán meg... Mi lett belőle? Na mi? Na hát akkor!*
- Nos, a metró.. Nem tudom. Engem még nem támadtak meg, de nem hangoztatom... Egyszerűen még ilyesmire sincs idő... - neveti el újra magát- Eltört a térded? És fájt? Nekem még sosem tört el semmim... Csak elvágtam az állam, így varrni kellett... De vannak ügyes dokik, és idejében elintézték, hogy ne legyen abban hiba... - cinkos mosoly- nem tudom. A mexikóval semmi bajom. A kínaival sem. Az egyik kínaiban minap például hallottam, hogy nem úgy mondta, csípős, hanem ,,kicsit cipős, nagyon cipős..." Nagyon vicces volt. nem tehet róla, de... Amúgy nagy szar napom volt, és muszáj volt valamin nevetnem... Ez meg csak úgy jött...- mosoly- Amúgy nem szeretem a kínai kaját. Ha megkérdezik, mit szeretek, nos... Bajban vagyok. Ami gyorsan készül el, és laktató. Ennyi.
*Majd hallgatja a fiút, és megérti. De még akkor is jobb helyzetben van, mint ő. Hiszen apja ki tudja merre van, anyja meg az őrültek házában. Milyen jó kis háttér... A munkáltatók ezt zabálják... Erre elhúzza a száját, és egy cigit húz elő valahonnan, és a fiúra néz.*
- Nem zavar, ha rágyújtok?
*Kérdezi, és a választól függően rágyújt. *
- Tényleg. Semmi sem az, mint aminek látszik. És ahogy véletlenek sincsenek. Hiszem, hogy nem véletlen, hogy ma felkelt a nap, hogy ma találkoztunk. Minden okkal és céllal történik. Én ebben hiszek.
*Majd a fiú mondókáján felnevet, ám ez a nevetés félbemarad, mert a fiúcsodák csodájára bemutatkozott. Szóval nem maffia, és még csak nem is titkos kém. Lin nem csalódott, sőt. Ragyogó mosolyt villantott meg, és elfogadta a kinyújtott jobbot. A mosoly kicsit megakadt. neki is illene valamit mondani. Kinyitja a száját, de nem tud megszólalni. Most először. Majd vonakodva, csendben mondja a fiúnak, és örül, hogy háttal van a tömegnek.*
- Nos, az én nevem Enthelin... Enthelin Gildraen. Gid, vagy Nyuszi. Öhm... Hogy szólítsalak?
*A kérdést csak azért tette fel, hogy zavarát elűzze. Majd visszanyerve lélekjelenlétét a fiúra néz, és komisz vigyort produkál.*
- Kezdtem azt hinni, valami titkos kém vagy, azért titok a neved... -és megvillantja a fiú felé játékosan a nyelve hegyét.

*Elég sokat töpreng a fiú sorsán, ha lehet ilyesmit mondani ebben a rohanó időben. Szóval számítsuk ezt a töprengést rekord idősnek, és minden rendben. A fiú tényleg nagyon jó fej, szórakoztató, és a lányban felmerül, hogy vajon mennyi rajongója lehet. Még ha csak titkos is. Igaz, néha ő is kap efféléket, csokor, meg mi, de Lin ezekkel nem törődik. A virág elhervad, a csoki meg elfogyik. Ennyi. Csak nevet a fiú mondatain, és végre egyszer jól is érzi magát munka alatt. Elmereng, hogy vajon erről beszélnek-e azok, akik azt mondják, hogy imádják a munkájukat. Gondolatban vállat von, és továbbmegy. *
- Te pesszimista? Nem vettem észre. Inkább realistának néztelek. Én is az vagyok. Hiszen az, hogy belátod, hogy mi a mai világ igazi valója, az még nem pesszimistaság. Szerintem. Nekem jól megy az ismerkedés? na... Ezt sem mondták még. - nevet fel jóízűen- Hiszen eddig csak szó szerint belebotlottam az emberkékbe, és nem rajtam múlt, hogy később ha az utcán szembejött, megeresztettük egymás felé a szokásos ,,miújságéshogyvagy" meg a ,,kösszéste" ceremónián, ezzel letudtuk az ismeretség fenntartás szükségét. Nálam ez így van. Nincs olyan, ,hé, beülünk valahova" meg mi. Nem tudom. Régen az újságokban amiket vettem, azokban voltam olyan kis felmérések vagy mi a csudák, és.. Az egyikben az jött ki nekem, hogy magányos farkas vagyok, aki csak kis társaság középpontjában szeret állni, és jól érzi magát egyedül is, nem lételeme a nyüzsgés. És milyen igaz! Nekem itteni nyüzsgés azért jó, mert nem az én közvetlen vendégeim, hanem csak a cégé. A kiszolgáló vagyok én, semmi több. Nem kell őket szórakoztatni, csak kiszolgálni, és kész. Ennyivel jobb itt. Ha társaság kell, körbenézek, és vagy beérem a rosszulléttel, vagy egy szimpatikus figurát kiszúrok, és lerohanom. Szóval ha zavarok, csak szólj. - kacsint a fiú felé. - Szegény te. Gondolom nem volt kellemes. Tudom... De az én sebem már nem látszik. Akkor is csak úgy látszott, ha az állat ráncoltam, ha lehet ilyet mondani, és akkor látszódott nagyon.
*Erre megmutatja, hogyan, ettől kissé nagyon vicces feje lesz, de nem baj. Háttal van a kultúrált emberkéknek, és végül is a fiú kérdezte. Ha nem érdekli, elküldi. Az ujjával végigsimít azon a helyen, ahol a sebnek kéne lennie, de már nincs ott. Az orvosok mindenre gondoltak. *
- nos, én a kajával úgy vagyok, hogy a tengeri kütyüket bizonyosan tudom, hogy nem szeretem. Jó, a rákot még megeszem, meg.. Egy-két halacskát is, de inkább a pontyért vagyok oda, meg az ilyesmiért. Régen, amikor még tizen éveim elejét éltem, sokat jártam horgászni nem emlékszem hova nem tudom kivel. Csak az akkori érzésekre emlékszem. Azok az évek eléggé maszatosak. Nem az jegyeztem meg ami jó, hanem ami inkább nagyobb sebet ütött rajtam. Jellemző...- húzza el a száját. - De nem bánom.
*Mondja, majd a fiú szavain újra nevet, és egy kis kikattintós öngyújtót vesz elő, és a szája sarkába biggyeszti a kis fehér ördögöt, majd meggyújtja. A fellobbanó fényben jobban ki lehetett venni arra a pár másodpercre az arcának egyes jellegzetes vonásait, de ő erről nem vett tudomást. Majd lassan kifújta a füstöt, és tapintatosan a másik oldalra, hogy a fiút ne zavarja. Majd elmosolyodott.*
- Ha tényleg le akarsz róla szoknod, akkor minden egyes porcikáddal érezni kell, hogy le akarsz szokni. Vagy leszoksz, vagy nem. Aki próbálkozik, az nem megy semmire. Minden agysejtednek sikítozni kell, ha a cigi jut eszedbe. Úgy a legkönnyebb leszokni. Először úgy szoktam le, hogy egy nagy fagyit vagy sütit vettem helyette magamnak. De így sokkal drágább volt. Másodszor egy buta kis futó kaland miatt. Aztán úgy szoktam le, hogy eléggé válságos helyzetben volt az anyagi helyzetem. Aztán hogy idekerültem, ez már elengedhetetlen. Gondoltam rá, hogy olcsóbb lenne, ha nem dohányoznék, de... Ez van, ezt kell szeretni. Igaz, nem kell, de... Nos én ezekben hiszek. Mindenkinek megvan a saját szennyese, és nem szivesen teregeti ki. - félénk mosoly- Sors? Igen.. Inkább, mint isten. Ha isten volna, akkor nem engedné ezt a világot így elzülleni. Szerintem. Mondják, hogy Isten nem bottal ver. Nos... Lényegtelen. Az élet bonyodalmaiba nem bocsátkozom, mert ha sokáig töprengem, megfájdul a fejem. Nem arra teremtettek, hogy használjam ezt a szőke fejemet. Azt mondják, hogy a nyakamon tök van, szerintem egy sötét golyó, ami arra jó, hogy szükség esetén jelet adjunk a világ felé, és tömjük a fejünket. A sors vicces? Nem. Csak a sors útjai kifürkészhetetlenek. Azt mondják, hogy ha rosszat teszel, utolér a sors keze, meg ilyesmi. Hagyjuk...
*És egy nagyot szippant a kis vékony cigijéből, és lassan kifújja. A felparázsló fényben merengő kékes szemei villannak ki. majd elneveti magát kissé hangosabban, mint eddig, a Bondos változatra. Hiszen az ő telefonszáma végződik pont 007-el... Micsoda véletlen... Két Bond. Vagy Blond? Sóhajt, és letörli kis örömkönnyeit. *
- Rendben uram, ezt megjegyzem. - mondja tettetett komolysággal. - Szóval én jófej vagyok? Nyugodtan gyere máskor is. Sőt, ha lehet szerda vagy kedd felé nézz be, akkor valamivel kevesebb a meló, meg a főnök is, szóval jobban ráérek. - villant egy újabb mosolyt- Nagyon örülök, hogy találkoztam veled,. Szerintem te is jófej vagy...
*Mondja, és elnyomja a cigit a hamutartóban. Majd szórakozottan az előtte lévő tálcára teszi a poharat meg az üveget, hogyha a főnök jönne, ne kelljen magyarázkodni.*

*Elmosolyodik csendesen azon, hogy hogyan is festhetnek most itt ők ketten. Nem baj, nem érdekli. Jelenleg nem tudná semmi sem zavarni, csak ha a főnök berobbanna. Majd az első mondatok után kicsit szomorkásan bólint. Elgondolkozva nézi a fiút, mintha azon merengene, hogy ha mond is valamit, mennyit mondjon. Majd végül csendben szólal meg.*
- Sosem akartam sok mély kapcsolatot. Tudom már, hogy a legtöbb nem igazi. Csak kihasználni szerettek volna. De nem ment.
*Most először lesz kissé szigorkás, vagy inkább morcoska. Majdnem karba tette a kezeit, de végül nem tette, mert a fiú addigra újra megszólalt, és megint el kell magát mosolyogni, így felolvad a morcosságból.*
- Ugyan... ha ráérek, akkor a házamat próbálom valami lakott izévé varázsolni. Egyelőre ott vagyok, hogy örülök, ha a sok csekket fel tudom adni. Még csak pár kép lóg a falon, az is azért, mert kaptam. Szóval akad még néhány doboz kicsomagolatlan nálam, pedig már jóideje ott lakok. Nem baj, ráérek. Nem futnak el. Ha kellenének majd egyszer, akkor tudom, hol vannak. Addig sem foglalnak helyet, és nem kell porolni. - nézi pozitívan- Amúgy a tesztek többsége, bármennyire találgattak, de eltalálták. Mert hogy ami kijött, az többnyire igaz is volt, az olyan beton tény, mint ahogy itt állok. Szóval... Nem tudom, higgy amit akarsz, én ebben hiszek, ha nem is teljesen, de.. Amióta négy teszt egymá után passzolt, megcsinálom, de csupán kíváncsiságból, és már nem is lepődöm meg. Erről ennyit. - mosoly szünet- Hát igen. De ami megtörtént, az a múlté, és azzal már nem lehet mit kezdeni. Sem megmásítani, sem eltörölni nem lehet dolgokat. Ez így van. Még nekem is vannak olyan emlékeim, melyeket még ellenségeimnek sem kívánok.
*Mondta kissé halkan megint, és látta, hogy a fiú is úgy mosolyog, vagy komolyodik, ahogy ő is. Egy röpke, gondolatnyi vigyor szaladt át fejében, és tovaszállt. A sebére tett megjegyzésre is csak szemérmesen lesüti szemét, és biccent. *
- Igen. a szépség télleg belülről fakad. Ennek a mondásnak is Hasfelmetsző Jack volt a feltalálója. Nem szeretnék modell lenni. na igen... A halat is csak sütve kirántva vagy normálisan, ha már... Szusi meg ilyesmi... -borzong meg- Kössz de nem. Nem szeretem a félkész kaját, meg a nyerset. Legalábbis... Ha mégis ilyesmit ennék, és nem tudom, hogy mi az, nem szeretném tudni. Amiről nem tudok, nem fáj. - mondja bocsánatkérő pillantást lövelve a fiú felé- Szóval szerinted én bölcs vagyok? Akkor nem itt lennék. Hiszen minden nap ilyen embertelen rohanásban élni... Vagy valami hasonló műveletet végezni... Nem baj. Szeretem időnként. De te nem szereted az édeset? Hűűha... Akkor ebben nem értünk majd egyet. Én imádok mindent, mai tocsog a csokiban, az öntetben, a habban, és kis cukorszórattal, gyümölccsel, meg mindennel, ami édes, és amitől mindenem ragadni fog. - álmodozva nézi a falat, és gondolatban nyálcsorgatva néz egy jó nagy tányérnyi banánt, amin a felsoroltak szerepelnek.- Imádom... Még akkor is, ha csak futás közben tudom magamba nyomni... De akkor legalább nem hzlal. Bár én amúgy is olyan vagyok, hogy semmitől sem hízok. Nagy örömömre. Egy hordónyi magammal nehezen tudnám itt tartani az iramot. - kacag fel ötletén, majd hálásan néz a fiúra a bók után- Azt hiszem, ez után mindkettőnk egója nagyon nagyot nő...
*Mondja nevetve, ám az utolsó szavakra megrezzen. Igen. Minden így kezdődik. kávé? Aztán elhangzik a fagyi szó, és ez valamivel már csábítóbb. De honnan tudj, hogy a fiú nem akarja csak elcsalogatni? A lány mélyen a fiú szemeibe fúrja a saját ékeit, és vállait közben észrevétlen védekezőn felrántja. Ijedten néz Hollóra, vagy Tonyra. Majd a szemekben nem olvas ki semmi hátsó szándékot. Csak hogy jól szórakozott, és szeretne máskor is beszélni vele. Miről? Miért? Lin kinyitja a száját, majd becsukja. Aztán még mindig a vállai mögül megszólal kissé gyanakvó hangon.*
- Öh... És... Miért is szeretnél velem még találkozni? -ám a fiú szemei elérik őt, és mivel ő amúgy sem tud nemet mondani, hát lassan leengedi a vállait, és lassan bólint.*
- Nos... Rendben. És... Éppen hétfőn majd ráérek.
*mondja, azt, hogy mikor és hogyan találkoznak, a fiúra bízza. Ha már lúd, legyen kövér.*

*Lin még mindig csak mosolyog a fiún, és igyekszik valami rangot társítani újsütetű mélyebb ismerősének. Nem, még nem nevezi barátjának, hiszen alig tud róla valamit, meg általában nem az első találkozás után válnak az emberkék barátokká. Szóval Lin csak töprengve néz maga elé, és egy picit be is áll a csend. Majd bólint a fiú véleményére a kapcsolatokról, és közben egy kesernyés mosoly fut rajta át. *
- Én is hasonlóan vagyok. ha rossz kedvem van, akkor az emberek kerülnek. Ezért találtam ki és fejlesztettem ki a speciálisan erre az alkalomra feltalált műmosolyt, melyet akkor is használhatok, ha odítanék. Ám ha jó kedvem van, akkor valamit muszáj magammal kezdeni. Szóval a véleményem sokszor függ a kedvemtől. Ezzel én is így vagyok. De a nagy nyüzsit semmikor sem szeretem. Amúgy meg nyugodtan. Ha olyat kérdezel, én válaszolok, csak kitérően legfeljebb, és akkor... Szóval van egy ismerősöm, aki mindig azt hajtogatja, hogy ami bánt, az előbb-utóbb kikívánkozik, kérdés nélkül is. Szóval... Azt hiszem, ha ilyen tempóban ismerkedünk, örökbe is fogadhatnánk egymást... - nevet- És megint csak igazad van, mert nem minden az, aminek látszik. Hiszen van, hogy egy csúnya külső egy nagyon szegény, és szeretetre méltó lényt rejt. Nézzük a kis állatkákat. van, hogy valaki azt hiszi, hogy a kutya nem szép állat. Szerintem nagyon jó. Biztonságot áraszt, és ráadásul ugyan úgy érez, mint mi, csak nem tud beszélni, ezért szükséges a mély kapcsolat, hogy megértsük. -mondja komolykásan- Köszi a bókot. Sajnos még arra sincs időm, hogy plázacica legyek. Szóval... De ígérem, igyekszem majd minden eddigi rossz és jó dologra időt szakítani. Mostantól remélem, jobb lesz.
*Nevet fel, és hosszú haját hátralöki, mert megint előremászott. Körbenéz a teremben, majd vissza Tonyra. Majd kissé elpirul, de a félhomályban ez szerencsére nem látszik. A fiú pillantása zavarba hozta, hiszen tudhatná, hogy nem illik így bámulni. Lesüti szemét, és zavartan mosolyog. Majd újra felnéz, és igyekszik valami IQ bajnok képet vágni. Majd eltöpreng, vajon hol is találkozzanak. Mikor? A fagyi szóra megint elkacagja magát. Úgy látszik, a fiú hamar megtalálta gyengébbik pontját. Alsó ajkát játékosan beharapja, és végre válaszol.*
-Nos, rendben... Akkor... Szerintem legyen úgy.. Négy vagy öt felé, addigra jól kialszom magam, és valami ember formát is varázsolok magamnak... Azt hiszem, elmegyek délelőtt valami puccos kényeztető helyre, és a következő fél évre elverem a pénzem.
*Nevet fel az ötleten, és hátraveti a fejét. Tetszik neki a fiú. Nem tudja, hogy honnan csöppent ide, de tény, hogy nagyon jó fej. Bólint, és nyel egyet arra, hogy a fiú eléjön. Nem érti igazán. Érte még senki sem jött. Eddig ő loholt mindenki után. Szóval csak azt mondja.*
- Nos, azt hiszem, te mondd meg, hol találkozzunk. Én ehhez nem értek. Te járkálsz mindenhova, te tudod jobban... De ahol édes található, és dohányzós terület, az jöhet...
*Kacsint egyet a fiú felé, és egy hoszabb mosolt is megereszt.*

*Lin kissé komolykás arcot próbál vágni, de emellett a fiú mellett az ilyesmi kissé képtelenségnek tűnik. Majd egy kissé oldalra billenti a fejét, majd ki is támasztja, és csak úgy válaszol.*
- Nem, mert nálad nem kell semmilyen álarcot viselnem. Valahogy.. Meg érzem az emberek kisugárzását, és alapból tudom néha, mikor kinek mire van szüksége. Egy kis fejmosásra, vagy inkább egy kis támogatásra, jó szóra. Amúgy meg... Nem tudom, szerintem ezen a sárgolyón az emberek minden hangulatemberek. Csak akik természetüknél fogva szigorúak van gorombák, azoknál nem látszik nagyon az ilyesmi. Nem? Nem, nekem nincsenek állatkáim. Mikor kisebb voltam, és a szüleimnél laktam, szerettem volna hörcsögöt, meg kígyót, bár arra emlékszem, hogy a nagyszüleimnek volt kutyája. Klasszikus németjuhász talán. Ritának hívták, és azzal tanultam meg járni. Szóval csak halványan él emlékeimben, de... Tudom, ha rá gondolok, akkor nem egy harapós kutyát látok, hanem azt hogy éppen rajta ülök, és hoyg húzom-nyúzom.. De... ő is kislány volt. Nagyon türelmes. Sosem volt kicsinye, engem kezelt úgy, mint a sajátját. gy hallottam, egyszer halva születtek a kicsinyei, és három napig nem engedett senkit sem közel hozzájuk. Féltette még úgy is őket. Hiába... Én lettem az ő kölyke. Szóval vele lógtam, ő húzta a szánkómat... Nagyon jó volt, de sajnos elmúlt, és ... Ez a mai világ, nem eshetek üres ábrándokba, még ha a képzeletem a köbön minden pillanatban ezt tenné...
*Nevetett fel, és az emlékek felmerülése közben maga elé nézett, ám tekintete a távolba veszett. Nosztalgikus mosoly ült rajta, és eszébe jutott, hogy mennyit játszodtak együtt. De elmúlt, és Nyuszi is a fiúra nézett vissza, a jelenbe. *
- Szóval nincs kutyám. Fájt, mikor elveszítettem. Egyik szomszéd lelőtte, mert a kutya őrült a nagyapámért, és mindig utánaszökött, mert a nagypapám nagy természetemberke volt. Aztán az egyik új szomszéd megijedt a szabadon kószáló amúgy teljesen ártalmatlan Ritától, és lelőtte. Meg lakásba úgysem való kutya A szomszédok már a csengőért is haragszanak. Ez van. Amúgy én szeretem a munkámat. De ezt már meséltem. - mondja kis mosollyal- Nagyon jóóó..Szerinted most is emberi formám van? Nos, akkor nem vitatkozom. hiába is állítanám, hogy nem vagyok szép, az emberek elég nagy százaléka rávágja, hogy nem vagyok csúnya, sőt. Nem baj. Én inkább azt vallom, hogy nem vagyok szép. Mert ez igaz, és nem áltatom magam. Majd ha álarcos bálon találkozunk, akkor... Majd akkor szép leszek, a sok kencefice alatt...- kacsint- Szóval a lényeg, hogy egy kis tutuskázás nem sem árt. Masszázs, hajszobrász, manikűr, kozmetikus... Hűűha... A szépségért szenvedni kell...
*Majd harsányan felkacag, és a derűs nevetésre is sokan odafordulnak. Erre Lin kissé lejjebb tekeri a hangerőt. Majd teljesen visszafogja magát. A találkozó említése ehhez teljesen elég. A kis jelképes köténykéjének a zsebéből előveszi a rendelések feljegyzésére szolgáló kis jegyzettömböt, és felfirkantja rá a címét. Cemetery Street 42 / 13 Majd magyarázza.*
- Tuddod, ahol én lakom, az egy hosszú ház. Én az utolsóban lakom, az első emeleten, és mint mondtam, a szomszédok nem szeretik a zajt, szóval csak kis kavicsokkal dobáld az ablakot, ha nem reagálok, akkor csöngess... Ötkor...
*Mondja, és a kis papírt átnyújtja a fiúnak. Majd mélyen a másik szemébe néz, és megbizonyosodik még egyszer aról, hoyg nagyon is jól döntött. Egy ragyogó mosolyt produkál. Közben újra nyílik az ajtó, és a ,,főnök" lép be. Lin energetikusan felpattan, és a kis tálcán helyezgeti az üveget, meg a poharat. *
- Nos, hétfőn... Nagyon örültem. És...
*Úgy látszik, mondana valamit, ám akkor sarkonfordul, és elvágtat a dolgát végezni, és két percen belül már megint a poharakkal manőverezik az asztalok között.*

Valamikor a nap folyamán

S stílusos érkezés azt hiszem tökéletesebbnél is tökéletesebbre sikeredett, teherautóval. Nem, félre értés ne essék, annyira igazából nem zavar, elvégre nem szórakozni jöttem, hanem kisegíteni. A ritka alkalmak egyike, hogy elkél még valaki apa mellé, aki után mellesleg nem is kell annyit fizetni és szülői felügyelet révén, még a munkát is biztosan elvégzi. Pár ládáról van, volt csak szó, amiket be is cigöltük szépen egymás után és jött a munka áldatlan része, a papírmunka.
Nagyjából a másfél óra letelte után kezdtem magam elunni és ezzel együtt csámborgásra is adtam a fejem. Igen, tudom, hogy nem illik és nem is biztos, hogy túl egészségkímélő csak úgy bemenni olyan helyekre, ahol ne adj isten még belépőt is kell fizetni. De nincs túl gyakran részem ilyen látványban, na nem mintha vágynék, a komolyzene néha jobban esik a lelkivilágomnak – jó, hogy az embereknek még ilyenje is van -, de végül is Hollywoodot is csak messziről sikerült eddig még csak szemügyre vennem.
A nagy gondolatokból egy leeső és a hangból ítélve össze is törő pohár zökkenti ki, enyhén szólva is ijedten néz a hát mögé, mert a folyosón nem látja a pohárgyilkost, csak hallja. Azonban a nagyobb rémületet inkább az okozza Keithnél, hogy mivel még annyira sem figyelte az utat, azaz a folyosókat, amiken jött, hogy össze tenné a két kezét, ha egyből visszatalálna és utána apja nem szedné le a fejét. Igaz, messze nem arról híres, hogy minden baj elének megy, mint egy hős, de azért a nyúlcipőt sem fogja felhúzni. Nagy levegővétellel bíztatva magát, hogy nem történhet semmi rossz, elvégre kibúvót mindig lehet találni, csak akarni kell.
Letudva félig a parázást elindult az előbb hallott hang irányába, még mázlista, hogy a hallásával nincsenek gondok, vagy is, legalább is ha jól akar hallani, akkor mindent meghall, ha nem .. Nos akkor, nem. Erre mondják általában, hogy szelektív a hallása az illetőnek, persze ez nem csak egyéni kiváltság, ezzel a népesség nagy része, ha nem az összes tagja rendelkezik. Mert ugyebár ki az, aki szívesen meghallja a szidalmakat, vagy egyéb, számára kellemetlen dolgokat. De azért csak óvatosan közelíti meg az ajtófélfának látszó nyílást, sebtében letűri ingujjait, nem éppen szórakozáshoz öltözött, de azért nem is belógott csavargónak néz ki.
- Elnézést! – Bravúros kezdett, mintha még csak nyolc éves lenne és nem pedig tízzel több, de hát az önbizalom az még idegen hely lévén gyerekcipőben jár. Óvatosan néz csak körbe, felmérve, hogy pontosan hova is sikerült elbóklásznia, persze a háttérben, az is munkál benne, hogy nem e kell segíteni. Ha csak egy vérzéscsillapításra szolgáló zsebkendővel, akkor csak azzal, persze ez megint csak a negatív gondolkodásmód eredmény.

*Lin épen a keddi napján manőverezik a szokásos pályán az asztalok között, és csinálja, amihez ért. Hoz és visz, meg ilyesmi. Ugrik,ha szólnak, és ha a főnök feje felbukkan az ajtóban, akkor LIn felölti kis műmosolyát, melyet direkt erre az alkalomra fejlesztett ki, és úgy rohan. Majd amikor eltűnik a fej, Gid visszavedlik egy egyszerű kedd napi lánnyá.. Nem sokára egy új vendég lép be, és Gid máris odanéz. A Nyuszi máris ugrik, ám ekkor véletlenül egy éppen felugró vendég meglökte, és a kezéből a tálca kifordult, és a tartalma a földön kötött ki. Szerencsére semmi teli pohár nem volt a kis fémtálcán, de... Akkor is. Sok kár, és nagyon nagy. A vendég udvariasan bocsánatot kért, és Lin meg műmosolyogva nézte, és mondta, hogy.*
- Semmi baaaaj...
*Mondja nem túl meggyőzően, és elkezdte összeszedni. Majd nem sokára egy kis hangot is hallott nem messze a feje felett. Felnézett, és egy fiatal fiút vett észre. Felszaladt a szemöldöke, és mondta.*
- Nem, mert még megvágja az ujját. Majd én összeszedem...
*Mondta, és mosolygott. A kis ruháján megvillant a névtábla ,, Nyuszi" nevével. Igen, itt ezen a néven futott be, és ezt is használja. Ha valakinek jó a füle, hallhatja sok ,,nyusziii!" kiáltást a teremben. Ez van. Lin összekapkodja, és elviszi a cserepeket, majd a fiú mellett újra elsuhanva megkérdezi.*
- És én segíthetek valamiben?
*És egy gyors kis mosolyt is megvillantott, majd elkért egy számlát, visszaadott, és elvitt még pár poharat. Közben sajgó szívvel gondolt arra, hogy vajon mennyit kellesz koplalnia addig, amíg ő kifizeti ezeknek a drága poharaknak az árát. De ez van, ezt kell szeretni.*
- Mindjárt megyek, csak ülj le ott hátul. Ha nem gond, és nem sietsz nagyon a világ megmentésére...
*Mondta kuncogva, és továbbsuhant.*

Nem, attól nem kell félni, hogy Keith fogja magát és megváltja a világot, illetve megmenti. Hiszen még az ajtófélfát sem akaródzik ott hagynia, pedig minden bizonnyal tökéletesen stabilra építették meg eme épületet és nincs szüksége arra, hogy egy tizenéves támassza az ajtófélfát. Bár ha jobban megnézzük, még azt sem teszi, inkább csak szépen félig mögüle figyel, mintha a segíteni vágyásnak még csak az írmagja sem maradt volna meg benne. Igaz, már nem sok mindenben tudott volna segíteni, a szilánkok maradék akkor került tálcára mikor félig betoppant. Hírtelen nem is tudta hova tenni a megkönnyebbülését, bár azt sem igazán sikerül megemésztenie, hogy ennyire szórakozott. Szokott ő merengeni, mondjuk egy unalmasnak elkönyvelt nyelvtanórán, vagy mikor a zongora előtt ül és olyan darabot játszik, amihez már a kottára sincs szüksége, mert benne van már a ritmus az ujjaiban. Régi szavak és még így is, visszaemlékezve, őrzik a megfáradt rekedtes hangot, az öreglányét, aki nem csak próbálta, de meg is tanította azokat a dolgokat, amitől zenész egy zenész.
- Örülnék … de akkor majd. – Elpillantott az említette asztal felé és lemondóan kénytelen volt konstatálni, hogy bár testben nagyon is itt van, lélekben totálisan máshol ját és ugye ezek azok a helyzetek, amik szívesen szülnek galibát. Arra pedig határozottan nincs szüksége, örül hogy béke honol otthon, igaz nem régi és nagyon is törékeny, de még is csak béke. Lassan megindul, bevetve a tanórákra való belógás áldásos módszerét, csak kár, hogy általában lebukott. De se baj. Tehát laposkúszás helyett, a fal mentén, amilyen szorosan csak lehet indul meg, no mondjuk fogalma sincs mért, mert a kérdését még itt, az ajtóban is feltehette volna és akkor már indulhatna is vissza. Azonban eme kérdésére hamar majdnem kielégítő választ is talál, mivel Nyuszi térül-fordul és nagyjából már a közelében sincs, hát igen a dolgos nép átka, a másik részről viszont valamiből csak meg kell élni.
Mire eléri az asztalt, ahová nem ül le, hiszen nem vendég csak egy eltévedt kisegítő és az, hogy ez tudatosodott benne annak köszönhető, hogy végre sikerül kitisztítania fejét. Elkergette a költözés nyűgjét, a rá váró vizsgákat és a már most kilátásba helyezett nyári iskola lehetőségét és még sok mást, ami így hírtelen eszébe jutott. Nekidőlt a falnak és elnézett a terem túlsó végébe, majd szépen felmérte a terepet, határozottan nem az ő világa, bár biztos tudná élvezni, ha megfelelő hangulatban volna, de mindent csak szép apránként.
Amikor nincs, akkor csinálok én magamnak bajt. Remélem apa legalább még vár a papírokra és akkor nem tűnik fel, hogy nem lődörgök a közelében. … De azért jó volna hamar végezni, még főzni is kéne, mert aligha lesz más rajtam kívül, aki megcsinálja a holnapi ebédet. .. Nyeh! Szakácsnak kellet volna jelentkeznem, de .. annyira azért nem vagyok oda a kotyvasztásért.
Tekintetét felemeli és már látja is közeledni a már látott hölgyet, ellöki magát a faltól és bár a bocsánatkérés áll az első helyen, nem pont bocsánatkérően néz, vagy formálja arcának kicsiny mimikai részeit. Elvesztette az előbbi tanácstalan kisfiús báját, de végtére is már rég óta nem számít kisgyereknek és őszintén szólva, régen sem díjazta, ha bájosnak titulálták és mindig nagy hévvel ki is kérte magának, hogy ezzel a szóval csak is a lányokat szabad illetni. Ez a hév, azért idővel megszelídült, konzervatívabb formát öltve.
- Ne haragudj, csak az előbb máshol jártam. – Kezd bele a szabadkozásba, amint Nyuszi hallótávolságba ért és biztosan meghallja a szavait. – Egy kicsit eltévedtem, a raktárból indultam és oda is szeretnék visszajutni, mielőtt még itt hagynak. – Ez úgy hangzott, ahogy hangzott. Ez Keithnek is feltűnt, a zavar még sem ült ki az arcára, ilyen apróságokkal nem szokott mélyebben foglalkozni, elvégre ez is hozzátartozik az élethez, mint egy érzés. – Nem mintha rossz lenne itt, de nem vagyok ismerős a városban.

*Lin rohangál, és kiszolgál, de közben úgy a maga módján még élvezi is ezt. Hiszen van mire gondolnia közben. Majd eszébe jut a fiúcska, vagy mi, akit az előbb félreküldött. Gyorsan csinál egy hátraarcot, és a pulthoz vágtat, kér két limonádét, és elvágtat a fiú felé. Ahogy ott áll, akkor látja csak, hogy nem is olyan kicsi a ,,fiúcska". Lin mosolyog, és egy közeli asztalra pakol le, és a fiúnak szól.*
- Gyere! Remélem, azért van egy picike időd egy limonádéra, és hogy szereted! Garantálom, hogy ízleni fog.
*Mosolyog, majd a fiút hallgatva elmosolyodik, int neki, hiszen ő nagyon is jól tudja, honnan jött a fiú.*
- Nos, ha ezt megittuk, elkísérlek oda, ahova kell, mert én történetesen már fél éve itt vagyok, és mondhatom, hogy ismerem a helyet. Szóval ha gondolod, majd én elkísérlek, és megmutatom. Vagy ha majd lesz időd egy hétfői napon, akkor majd elmehetünk egy városnéző körútra.
*Kacsint játékosan, hiszen ő sem jónak az elrontója, sőt mióta ismeri Tonyt, csak élvezni tudja az életet. Szemei vidáman néznek a másikra. Majd észbe kap.*
- Ja, és én vagyok a Nyuszi. Na és te? Hogy kerülsz ide? Látom, költöztök... Ne haragudj, ha kíváncsinak tűnök, de.. Nem nagyon szoktam beszélgetni, szóval.. Ha esetleg tolakodnék, akkor szólj rám.
*Nevet fel, és a limonádéra néz, és az asztalra. Csak int a fiúnak csalogatón, hogy ha csak egy percre is, attól még a világ nem fog összedőlni. Közben nevetően mosolyog a fiú felé, és élvezi, hogy végre egy kicsikét pihenhet. Nem törődik most azzal, hogy a főnöke mikor dugja ki a fejét, és mit fog látni. Neki is jár egy kis pihenés. Nem de bár? Lehuppan a kis asztalkához, és a két pohárhoz, majd két íriszét várakozón a másikra veti, és várja, hogy miféle választ kap. Ha mégis elutasítják, akkor pech, és rohan tovább, ha meg elfogadják, akkor lehet, eggyel több ismerőse lesz, és ha az utcán esetleg véletlenül szembejön, akkor már ő is csinálhatja azt, amit bárki, és leáll az út közepén beszélgetni. Mert miért ne? Ő is ugyan úgy emberi lény, mint bárki más, és neki is kijár egy kis társaság. *

A közvetlenség teljesen letaglózza, mit neki újonnan összeszedett "összeszedettség"? Talán hebegne és habogna is egy pár sort, de erre sem igazán ér rá, mert valahol hasonlatot vél felfedezni egy másik személlyel, méghozzá az első zene tanárával. Habár a külső az teljesen elüt, egyszer mert nem ikrek, másodszor pedig, hogy közelítőleg negyven év korkülömbség van köztük és igen, még korai volna bármiféle belső tulajdonságot levonni, de a most látott mosolyok valahogy kevésbé tűnnek mesterkéltnek, mint a legelső, amivel Keithnek is sikerült be léptekor összefutni.
- Elhiszem. - Adja beleegyezését az italt illetően, majd nem is olyan nagynak látszó hezitálás után végül ő is az asztalhoz ül, vet egy pillantást a limonádéra, ami ténylegesen is ízletesnek tűnik és talán ezért, talán másért, de önkéntelenül is elmosolyodik és bár nagyon nem a mosolygós emberkék közé tartozik, azért nem is életunt vagy savanyú, ezért tudja, hogy is kell mosolyogni. Ráadásul úgy, hogy az ne legyen ijesztő vagy eltúlzott.
- Keith vagy az Alexander becézett változatai, de rádbizom a megnevezésemet .. és nagyon kedves tőled, hogy segítesz. Élnék is a felajánlással, mert lehet nem olyan nehéz eltévedni, de nem igazán figyeltem, hogy merre megyek, csak úgy mentem. - Egyenlőre beszél és ez akár még pozitív is lehet, mert nem igazán a szavak embere és ha teheti, akkor az idegenekkel szemben a mondanivalóját korlátozza, mondjuk párs zavas mondatokra. De most valahogy könnyebben jönnek a szavak, talán a kedves hangnem az oka, mert a hely még mindig feszélyezi egy cseppet.
- Nem kell aggódnod, ha olyat kérdezel, akkor úgy sem fogok válaszolni. Amúgy egész közel jársz az igazsághoz, vagy csak magamon felejtettem az egyik doboz céduláját. - MIközben beszél a felé közelebb eső poharat lassan a bírtokába keríti és néhány pillantásnyi figyelmet is szentel az üdítőnek, bár nem köti le a teljes figyelmét.
- Csak egy hónapja költöztünk ide, vagy is a belvárosba és most csak kisegítem az apámat, aki remélem még a papírjait várja és nem engem. - Akaratlanul is összerezzent, bár a cudar idők már elmúltak, legalább is egyenlőre biztos. - Mindig jól jön egy kis tartalék, legalább is addig, amíg nem kerítek munkát magamnak. - Keith egy halvány mosollyal tett pontott a mondat végére, hírtelen úgy éretzete túl sokat sikerült mondania. Az ujjai ölelésében senyvedő poharat, most bírtokba is veszi, sőt tartalmát két emberes korttyal csökkenti is. Ezt a kevéske időt használva ki arra, hogy valami értelmes kérdésfélén gondolkozhatna, de nem igazán jó kérdésfeltevő, pedig még a beszélgetéshez is kedvet kapott. Azonban az idő kevésnek tűnt, már a pohár is koppant finoman az asztalon, Nyuszira pillantott, kedve volna megkérdezni az igazi nevét, de nem véletlenül nem árulta el, no meg, még ő sem rendesen mutatkozott be. De ez fiatalok közt még el is megy, nem?
- Bevallom, meglepett a közvetlenséged, ritkál találkozni hasonló személyiségekkel. Remélem nem okozok kellemetlenséget, a kísérgetésemmel? - Az előkeveredett kérdés nem esik bele a jó, de még a jónak számító kategóriába sem, de végtére is csak egy kérdés volt. Az előzetes személyiség boncolgató megjegyzést meg még korai volna tovább boncolgatni, majd, ha esetleg nem csak futó beszélgetés lesz a dolog vége.