*Eleddig ismeretlen érzés, ahogy az általa nagy semminek tartott sötétség körbeöleli, s ő csak zuhan, zuhan és még mindig zuhan. Nem tudja hova, vagy miért, s azt sem, milyen lesz a földet érés, vagy hogy mikor következik be. Talán ijesztőnek is tartaná, ahogy a végtelen tisztaság, a hófehér világ után most ilyen sötét minden, mintha soha többet nem láthatná a fényt. Igaz, ez megijeszti, hisz fény nélkül ő nem lehet az, aki, s nem tudja elvégezni a feladatát.
A kétségbeesése talán csak fokozódik, ahogy megérkezik, és végre földet ér. A csattanás alig hallhat, a temetőben szerencsére most nem járkálnak halandók, hiszen talán túl korán van még, épphogy felkelt a nap… Az arcára hulló meleg fény kellemesen cirógatja a makulátlan bőrt. Ujjai a földbe markolnak.*
~Ó, Istenem…~
*Mily rég elfeledett érzés, a föld, a sírkövek ridegsége, ahogy ujjai végigfutnak az előtte pihenő szürke kövön. Nem kap levegőt, magatehetetlenül terül el a földön, az ég kékjét bámulva. Lassan melegíti fel tagjait a nap fénye, s pillanatok múlva már rájön, emlékszik, hogy a földön semmi sem olyan egyszerű. Hatalmas kortyokban kapkodja a levegőt, mintha attól tartana, egyszer csak elillan, és nem lesz több, akkor pedig vége. Mindennek.
A sírok közt zöldellő, napfénytől megerősödött fűszálak lágyan simogatják arcát, miközben a szellőtől ide-oda himbálóznak. Látja, ahogy egy apró hangya épp a bolyba igyekszik a zsákmányával, mit alig bír el, de csak erőlteti. Cseresznyeszín ajkaira mosolyt fest a látvány, s az élet láttán boldogság költözik a tengerkék szempárba.*
~Fel kellene állni…~
*Sóhaj, oly meglepő, és váratlan, erre már nem emlékezett, annyi mindent elfeledett… félelmetes.*
- Áú…
*Körbepillant, ki az, akit hall, s csak percek múltán jön rá, hogy ő volt… miután még mindig nyomja a derekát egy kő. Tagjai mintha ólomsúlyúak lennének, lassan, kezeivel tartva magát ül fel, s néz végig magán. Az emberi test börtöne… oly szokatlan, holott éveket élt le már egyben, s mégis… elfeledte milyen. Könnyek szöknek szemeibe, ahogy rájön, újra a földön van, ahonnan már egyszer elragadta a halál.
A mozdulatok darabosak, s csak nagy nehezen képes felkelni, lábra állni, de még akkor is szörnyen bizonytalan, félő, hogy egyetlen széllökés ledöntheti a lábáról.*
- Ha… Ha… Hahó?
*Most… nagyszerű, megérkezett, itt van, már csak az övéit kellene megtalálnia, de lehetőleg minél hamarabb. Csak azt nem tudja, hogy fog ez menni, hisz még járni is alig tud.*
